Tánc és dráma, avagy a legizgalmasabb szappanopera az elménkben zajlik

2019.12.16

Ne gondold, hogy  a tánctanulás csak lépések gyakorlásából és önfegyelemből áll. Az érzelmek kontrollálása csak az alap, a tiszta anyag, amivel utána dolgozhatunk. Erre jön az, hogy az érzelmeket elő kell tudni hívni, amikor szükséges, meg kell élni, és ezt mutatni is kell, hiszen előadó művészetről beszélünk. Ahol saját magunkat bevonjuk, és ezáltal a környezetünket egyfajta kommunikációba. De mi kell még ehhez? Meg tudok én mutatni olyan érzelmet, amit nem éltem meg? Hát nem. Rahul szerint élettapasztalatra van szükség. Szóval meg kell élni az érzelmeket, tapasztalatokon keresztül. És hát ugye nem csak a jókat. 

Ma volt dráma rendesen. Inna készül az első nagy bemutatójára, és ilyenkor nagy nyomás alatt van. Én meg borzasztóan nehezen viselem, úgyis, hogy nem engem zavarnak el gyakorolni, és küldenek utánam, hogy ne sírjak, hanem gyakoroljak. De persze már én is átestem ezen.

Ezután egy fejmosás következett mindkettőnknek, amiben megerősített minket, hogy minden ami történik a mi érdekünk. A szorgalom és kitartó gyakorlás az alapja mindennek! Rahul nagyon keményen kezeli az elménkben zajló háborút. Sőt szerintem először jól felgerjeszti, csakhogy legyen mivel dolgozni.  Mi pedig átmegyünk néhány fázison, először csak kontrolláljuk a belső monológot, majd kifogásokat keresünk, majd belehalunk és megbánjuk azt is, hogy megszülettünk, nemhogy azt, hogy elkezdtünk táncolni. A kifogásoknak néha hangot adunk. De erre az a válasz, hogy nincs kifogás. Kezeld a kifogásaidat! Mondjuk én ebben jó vagyok, hogy nem mondom ki. Eldöntöttem mikor idejöttem néhány éve, hogy nem mondok nemet, hanem összeesésig táncolok. Addig el is megyünk néha. De persze van mikor sírva földre vetem magam, hogy nem bírom tovább. Szóval Rahul fantasztikusan kezeli mindezt, mintegy kiképző tiszt és persze közben érezteti velünk a szeretetét és hogy itt van nekünk. A dráma után, előrevetíti mit fog csinálni, ha a színpadon nem úgy mennek majd a dolgok. A szentbeszédben pedig mindezt az elmeháborút el is magyarázza, és a végén úgy érzed magad, mint egy született harcos, aki éppen a végső csatájába indul, ahonnan már nem lényeges, hogy visszajön-e. Szóval így kell felmenni a színpadra, vesszen ami nem bírja, és maradjon ami örök. Vesszen a saját testem és ruhám, a színpad és minden, amiről a nézők azt hiszik, hogy a szívük legmélyebb része. “Ez egy valódi háború!” Rahul ezt tanítja. (Persze fentebb az én gondolataim is itt vannak.)

Egy ilyen nap után csak a SZERENCSIRE tudok gondolni (korábbi poszt). Hát igen a SZERENCSI, a keserédes fekete csoki… az a legjobb… BÁR NE TUDNÁM.... De azért finom. Mondjuk lehet elég lenne valami 75, vagy akár 50 százalákos is. Bár ha már étcsoki, akkor legyen 100 százalék, vagy ezer. És én még sorra se kerültem igazán. Innen nem lehet olyan könnyen hazamenekülni.