Egy csendes nap a maharikra emlékezve

2020.01.10.

Jó régen írtam már. Ahogy beköszöntött ez az év én azt hiszem hangulatot váltottam. Mindig eljön az a pillanat, mikor igazán megérkezek ide, és már nem érdekel más. Az év első hete elég nehéz volt érzelmileg. A dráma kezd kiterjedni térben és időben. Az életem szappanoperája soha nem látott fejezeteket bontakoztat ki, amelyen én belül csak csendesen mosolygok. Az érzelmek végtelen spektrumát járjuk át rövid időn belül, és ha már így, akkor legyen mindenből a maximum. Mert miért ne?

Néhány napja volt egy portugál Odisszi táncos vendége Rahulnak, aki kérdéseivel fantasztikus témákat érintett, mi pedig ittuk Rahul szavait, ahogy a Jagannath templom béli shakta, saiva és vaishnava imádatról beszélt. A legizgalmasabb téma mégis a mahari tradíció volt számomra. A maharik templomi táncosnők voltak, akik tulajdonképpen Jagannath feleségei, és a napi tánc felajánláson kívül teljes életüket Jagannathnak szentelték. Akiknek ez egy kicsit ismeretlen, azoknak írom, hogy India egyik szent helye Orissza spirituális központja, Puri. A Templomban, vagyis a Jagannath templomban, amit a helyiek Srí mandírnak hívnak, (ami Subbhadrára utal, tehát nem Jagannathara) egykor az oltár előtt  a napi hatvannégy féle étel mellett táncot is ajánlottak az Úr Jagannathnak. A táncon kívül persze ma is végtelenül gazdag a napi imádat, amelyet egy-két ezer ember végez. A táncfelajánlás sajnos kihalt a templomból, a utolsó mahari néhány éve távozott el. Életükről olvastam egy interjú kötetet, amelyben nem saját néven szerepeltek. Hiszen egyrészt maga a felajánlás zárt falak között zajlott, és őket magukat senki sem látta táncolni, még a pudzsári sem szóval ez egy titkos szertartás, másrészt mert nem sokan vannak, akik megértik az ő életükét, és a maharik jogosan félnek a bírálattól.

Rahul beszélt ezekről a szertartásokról. A maharikat nagy tisztelet övezte, zarándokok keresték fel őket és adományoztak nekik, fürdették a lábaikat. Azonban a táncosnőket akkor sem és semmikor a történelemben nem tartották sokra, hiszen úgymond a testüket mutogatják. Igaz ugyan, hogy ők csak a murthi előtt, tehát földi halandó nem látta őket. Életük kettős, hiszen társadalmi értelemben nem voltak házasok, sőt sáfrányt viseltek, azaz szerzetesként éltek, mégis mint ahogyan a harmadik szemükön lévő bindi is jelzi, Jagannath feleségei voltak. Azt hiszem az emberek nem értik a táncosokat, és valószínű a maharikat még kevésbé. Az Odisszi mai formájának egyik alapja ez a mahari tradíció. A másik pedig a gotipua stílus, amely fiatal fiúk csapatából áll, akik a maharik helyett a publikum előtt táncoltak. 

Egy cikk a témában: https://www.deccanherald.com/content/268992/last-wives-lord.html

Tudjátok van az a pont, ahol már úgy érzem nem tudom nektek elmesélni azt a sok édességet és gazdagságot, ami itt van, mert annyira különböző ez a kultúra attól. Én nagyon szerencsés vagyok, hogy így befogadtak, és hogy  valamilyen szinten képes vagyok arra, hogy megértsem. Azt hiszem engem elragadott és mostmár talán mondhatom, hogy az életemet alárendeltem annak a folyamatnak, amit ez bennem elindított. Engem boldoggá tesz, mégha fogalmam sincs mi történik velem, mégha meg is semmisít mindenestül.

A hosszú diskurzus mindannyiunkat feltöltött, Rahul nagyon élvezi, ha valakit nemcsak a tánc, de ami mögötte van is érdekel, hiszen maga tánc, amit a testünkön gyakorolunk, csak egy része a folyamatnak.

Szóval a finom ebéd után a teraszon vártuk a taxit sziesztához készülve, mire is Rahul megerősítette portugál vendégét, hogy igen, ez a környék nagyon csendes. (Mondjuk nekem más fogalmaim vannak a csendről.) Erre én hozzátettem, hogy igen egyedül az Acharya háztól hangos az utca. Persze én úgy gondoltam a lány majd a tánclépések zajára gondol, Rahul meg veszi a lapot, hogy mire utalok, mégha ki sem mutatja. Erre Rahul megszólalt, hogy igen a rengeteg kiabálástól és sírástól. Elkerekedett az én szemem is meg a vendégünké is. Erre a lány megkérdezte, hogy miért hány évesek, mármint arra gondolt, hogy miért kell kiabálni, meg sírni. Rahul felsorolta, és gyorsan hozzátette, hogy ő kiabál mi meg sírunk, de az indiai gyerekek az utcán már nem sírnak. Mindeközben felszabadultan nevetgéltünk, hiszen ez az egész velejárója a tánctanulásnak, legalábbis itt. Na azért ez nem folyamatos, csak előfordul, hogy nem tudunk megfelelni az elvárt szintnek, és akkor kitör a háború. szóval jobban tesszük, ha belül küzdünk még előtte. 

Valahogy, mintha a tréning részét képezné, hogy addig míg nem tudod milyen elveszíteni a türelmedet és még akkor is kitartani és minden héten egyszer megsemmisülni érzelmileg és gyakorlatilag minden órán fizikailag, míg nem tudsz magadon a mestereddel együtt nevetni, mivel mindketten tudjátok, hogy ezek csak az érzelmeitek, és semmi közük a folyamathoz, csak annyi, minthogy nekem barna, neki meg kék a szeme, addig semmit nem tudsz a táncról, addig csak táncikálsz. Addig nem vagy ura annak az anyagnak, amit a táncban használunk. De hogy ura legyél először szabadon kell engedned, hogy mikor keretek között formálod erős, szabad és élő maradjon, mert az gyönyörű.

A fotókat Sanjay Kanungo készítette. 


Megjegyzések

  1. Tetszett, érdekes volt köszönöm! Eddig nem hallottam az Odisszi alapjairól. Most ezt is megtudhattam. :) Megnéztem róluk filmeket, a gotipua nekem úgy tűnt, hogy sok benne az statikus akrobatikus elem. Hajlékonyság az kell hozzá azt láttam. Miket csinálnak a táncosokkal ó.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A tejföl fölött

Irány Orissza!