Meghittség
A facebookra írtam a következőt:
Általában blogot írok, mert szeretném megosztani mindazt a sok értéket, amit az utazásaim alatt kapok. Ezek nem feltétlen külső dolgok. Legalábbis nekem nem azok a legfontosabbak, hanem minden, amit a helyzet ad nekem belül. Az ahogyan látom az itteni emberek életét, hogyan élnek ők. Hogyan szeretnek ők. Közben távlatból látom hogyan élünk és szeretünk mi otthon.
Itt minden héten van egy ünnep, örökké nyár van, az édességek túl édesek, a társadalmi és csaladi kötelességek, elvárások és szabályok túl fontosak, míg az utakon senki sem törődik a szabályokkal. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha mi így vezetnénk otthon, egy héten belül kihalnánk azt hiszem.) Mégis ez az a társadalom, ami az emberi módon való létezés tudományát őrzi a kultúrájában szentírásaiban és talán a hétköznapjaiban évezredek óta.
A környezetnek sokkal nagyobb hatása van mint azt hisszük. Mégis a pillanat megélése rajtunk múlik.
Sok évvel ezelőtt ezen a napon volt egy külsőre talán szokásos, de senki által ki nem mondottan valahogy más Szent Este.
Ezen a napon általában sok volt a feszültség, mert mindenki a legjobbat akarta, vagy ki tudja miért. Estére aztán mindig megérkezett a béke. Ebben a különleges évben valahogy más volt. Egész nap béke volt. Talán csak a fa felállítása és az ezzel járó kosz okozott nemi feszültséget. Ilyenkor egész nap együtt csináltunk mindent. Megvolt, hogy kinek mi a feladata. Apa felállította a fát a fiúkkal mi addig a konyhában tüsténkedtünk. Anya főzte az ünnepi menüt, míg én és a lánytesóm voltunk az édesség gyárosok, amiből hatalmas mennyiségre volt szükség, mert a szűk család is hat tagú volt és hát gondolni kellett a vendégekre és amit ajándékba viszünk. A fa feldíszítése egy órákig tartó közös program volt. A nagyszülőket mindig meglátogattuk aznap, ahol találkoztunk az unokatesokkal is.
Estére azután szűk családi körben ünnepeltünk. A fa alatt mindenkinek volt egy kis névtáblája, de még a kutyának és a macskáknak, meg a Matyikának a papagájnak is. Szóval vagy 10 névkártya biztos volt. Jó nagy fára volt szükség, hogy ez elférjen. Lassan külön külön mindannyian odatettuk a titokban becsomagolt ajándékokat. Lestük egymás kedvét. De van olyan is köztünk, akinek az ajándékozás nem igazan a szeretet nyelve. Van egy idézet, amit egy újságcikkben olvastam még gyerekkoromban. Így hangzik: "Az áldozatok akkor eredményesek, ha bennünket is átmelegít az a tűz, amit mások érdekében gyújtottunk." Nagyon szerencsés vagyok az összes testvéremmel, hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol ezt tanultuk.
Szóval egyszercsak már nagyon este felé, mikor minden csomag a helyére került és a fa ott állt teljes pompájában a karácsonyfa égőkkel a még gyerek korunkban készített díszekkel, szaloncukorral feldíszítve összegyűlünk körülötte.
Minden évben ez ugyanilyen szép volt, de abban az évben valahogy meghittebb hangulatban telt. Sokmindenen túl voltunk, de képesek voltunk ott állni a fa körül együtt. Nem tudom, hogy a család tagjai közül hányan gondolkodzak el rajtam kívül azon, hogy mennyire értékes az a pillanat. Azt hiszem valahol mélyen mindenki tudta.
Apa mint mindig meggyújtott néhány csillagszóró a fa ágain és abban az egy percben míg azok égtek, ott álltunk és gyönyörködtünk a karácsonyfa színes fényeiben, és az alatta lévő apró papírba csomagolt ajándékok sokaságán, ami mind az egymásra való gondolás, törődés, szeretet jelképe volt, és közben ott álltunk együtt. Talán karácsonyi dalt hallgattunk, de mintha abban az évben Apa kezdeményezésére énekeltünk volna, de ez nem volt jellemző. Miután kialudtak a fények Apa megkereste a csúcs alatt elérhető magasságban elhelyezett csengőt és megrázta egy picit. Megölelgettük puszilgattuk egymást és boldog Karácsonyt kívántunk, majd jöhetett az ajándékok hosszas bontogatása a nappali kövén ülve, és közben egyszerre voltunk kíváncsiak arra, hogy az éppen kibontott ajándék kitől van és mi az, illetve, fél szemmel lestük, hogy vajon a mi ajándékainkat éppen bontja-e valaki és sikerült-e őt meglepni, tényleg örül-e neki. Az időt már nem számoltuk, csak ott voltunk egymásnak, míg nagyon késő este nem lett, és azt hiszem boldogok voltunk. Apa biztosan, erre emlekszem. Büszke volt a nagy családra. A szeretetet néha nehéz kifejezni, de a Karácsony meghittségében ez mindig megtörtént. Azt hiszem ez Anyukamnak is köszönhető.
Másnap aztán nagy vendég sereg volt. Mindannyiunknak volt tartós kapcsolata akkor, így az ebédlő asztalt a legnagyobbra kellett állítani, hogy tízen elférjünk.
Arra nagyon emlékszem, hogy Apukám mennyire felszabadult volt. Tőle szokatlanul. Örült a családnak, azt hiszem és boldognak láttam.
Anyukámnak sokat köszönhetünk, hogy a család az család.
Ez volt az utolsó Karácsonyunk együtt. Ott akkor Apa biztosan tudta, és én is.
Az évekig tartó betegsége egyszercsak a végére ért, mikor eljött az ideje.
Na de vissza a jelenbe. Itt vagyok a közzel harminc fokban Indiában. Az a fajta meghittség ilyen melegben ebben a környezetben nem igazán van jelen. Persze Karácsony itt is van. Szerintem csak azért mert úgy alapból imádják az ünnepeket. Majd posztolok pár vicces képet, de ahhoz ki kell mozdulnom.
Boldog és igazan meghitt Karácsonyt kívánok nektek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése